A múlt évezred sakkjátszmája.
Van az a pillanat a sportban, amikor a teljesítmény átlépi a fizikai határokat és művészetté válik. Jordan utolsó dobása, Egerszegi hajrája, vagy – a sakk világában – Garri Kaszparov 1999-es, „Wijk aan Zee-i gyöngyszem” néven elhíresült partija. Húsz év távlatából is libabőrös mindenki, aki újrajátssza a lépéseket: íme a nap krónikája, amikor a világbajnok a pokolba küldte Veszelin Topalovot.
1999 januárjában járunk. Garri Kaszparov, a sakkvilág vitathatatlan uralkodója 11 hónapos „önkéntes száműzetés” után tért vissza a tábla mellé. Sokan azt suttogták, rozsdás lesz, de a „Borzasztó” (ahogy ellenfelei félelmükben hívták) rácáfolt a kétkedőkre. Olyan sorozatba kezdett, amire a sakktörténelemben alig volt példa: tíz szuperversenyen indult, és kilencet megnyert. De mind közül kiemelkedett az a bizonyos Wijk aan Zee-i délután.
A Vihar előtti csend
Az ellenfél a fiatal és harcias bolgár, Veszelin Topalov volt, aki sosem a döntetlenre játszott. Sötéttel a Pirc-védelmet választotta, jelezve: kész az éles harcra. A parti elején úgy tűnt, minden a "szokásos" mederben zajlik, a két nagymester bonyolult pozíciós harcot vívott. Topalov bátran játszott, de talán túlságosan is bízott magában.
A 24. lépés: A Bomba robbanása
Aztán eljött a pillanat, ami bekerült a tankönyvekbe. A 24. lépésben Kaszparov nem egyszerűen támadott, hanem egy olyan mélységű kombinációt indított el, amit még a mai szuperszámítógépek is csak "pislogva" értenek meg elsőre.
24. Bxd4!!
A minőségáldozat. Kaszparov látszólag odaadta a bástyáját. Topalov – bízva a számolási készségében – elfogadta a kihívást (24...cxd4). Nem látta, hogy ezzel aláírta a halálos ítéletét. Amit a bolgár egy egyszerű anyagi előnynek vagy bonyodalomnak hitt, az valójában egy zseniálisan felépített csapda volt.
Hajsza a táblán át
Ami ezután következett, az nem sakk, hanem mészárlás volt. Kaszparov nem elégedett meg a vezérnyeréssel vagy egy gyors mattal; a sötét királyt egy kényszerpályára állította. Topalov királyát a saját sáncai mögül (a királyszárnyról/középről) egészen a tábla másik végére, az a-vonalra kergették.
Verőci Zsuzsa szakíró találóan fogalmaz: „A sötét király végzetes útjára indult... várt rá Kaszparov királyának halálos ölelése.”
A játszma vizuálisan is döbbenetes volt: a sötét király menekült, miközben Kaszparov tisztjei sebészi pontossággal vágták el a menekülési útvonalakat. Topalov még próbálkozott, de a „királyvadászat” során Kaszparov legendás intuíciója minden védekezést felülírt.
A csendes gyilkos
A tűzijáték végén, amikor már mindenki a nagy csattanót várta, jött a parti legszebb, „csendes” lépése. A 37. lépésben (37. Bd7!) Kaszparov nem adott sakkot, nem ütött le semmit. Csak tett egy egyszerűnek tűnő lépést a bástyával, ami azonnal megpecsételte Topalov sorsát. A bolgár nagymester ekkor értette meg igazán: ebből a hálóból nincs menekvés.
Miért ez az Évezred Játszmája?
Mert minden benne volt, amiért a sakkot szeretjük:
- Bátorság: Topalov mert kockáztatni.
- Kreativitás: Kaszparov olyat látott, amit senki más.
- Precizitás: 15-20 lépéses mélységű számolás hiba nélkül.
Kaszparov később élete legjobb kreatív teljesítményének nevezte a partit. Bár a történelem ismeri Morphy és Tal zsenialitását, a modern, számítógépekkel elemzett érában ilyen intuitív és mégis hibátlan áldozati sorozatot bemutatni szinte lehetetlennek tűnt – egészen 1999-ig.
Ha egyetlen játszmát kellene mutatni egy idegennek, hogy megértse, miért több a sakk puszta játéknál, ez lenne az. A „Wijk aan Zee-i gyöngyszem” nem csak egy győzelem volt; Kaszparov névjegye az örökkévalóságnak.
